Tizedik fejezet - Bizzle rohadtul egy seggfej

Kedves olvasóim!

Az a helyzet, hogy egyre inkább úgy érzem, hogy le kellene zárnom a blogot és komolyabban foglalkozni az írással. Lássuk csak. 11 éves voltam amikor Justin ihletésére megszületett az első fanfictionom. Most közel a 17. életévemhez kezdem azt érezni, hogy kinőttem a fanfictionozásból. Talán az is egy jel, hogy az utóbbi történeteim egyikét sem fejeztem be. 

Nagyjából május óta dolgozom egy sztorin ami egyre inkább körvonalazódik előttem és egyre inkább beleszeretek. Már régebben is agyaltam rajta. Talán a "The Twins" című blogom az egész alapja, de mégis más.

Ennek ellenére ezt a blogot be fogom fejezni. Már egyébként is csak 10 betervezett rész van, plusz egy Epilógus és egy búcsúbeszéd. A másik blogommal még fogalmam sincs, hogy mi lesz hisz két, alapjaiban azonos blogot felesleges lenne írni. Szeretnék tényleg komolyabban rákapcsolni erre az írás témára. Ez az életem mozgató rugója, ha valami bánt ide menekülök, ha boldog vagyok akkor is írok. Majd meglátjuk kedves olvasóim.

Ezen kívül még dolgozni is fogok ha minden jól megy. Az óvodai kötelező, az érettségihez szükséges közmunkám már lejárt, most valószínűleg megyek rendesen dolgozni. Legalább az augusztust végig kellene melóznom. (Megjegyezném, hogy magam miatt. Vannak dolgok az életemben amiket én szeretnék fedezni és nem akarok a szüleimtől pénzt kérni rá. Szerintem ez nem rossz dolog.)

Szóval. Nem tudom, hogy mikor jelentkezem újra. Lehet, hogy holnap, de lehet, hogy csak két hét múlva. Készüljünk fel mindenre!

Köszönöm a sok kommentet és mielőtt elfelejteném!  Köszönöm Horkoló Virslinek a díjat. Mivel nem olvasok blogokat így nem tudom tovább küldeni. (Haha nálam mindig megszakad ez a lánc, sajnálom!) De azért nagyon hálás vagyok érte. Ahogy azért is, hogy vannak olyan napok - még nagyobb öröm, hogy a legtöbb nap ilyen - amikor több mint 100 kedves látogató jár a blogon. Nagyon hálás vagyok érte! Ha másért nem is, hát miattatok befejezem a blogot, hogy egy tisztességes, szép lezárást kapjatok.

Nem szaporítom tovább a szót, már így is lassan több az én monológom mint a fejezet. Jók legyetek!

Kellemes olvasást!

xoxo HeartBreaker

Tizedik fejezet - Bizzle rohadtul egy seggfej

Shaw Diamond 

Azt hiszem talán soha nem aludtam még ilyen mélyen és mégis felületesen. Egyáltalán nem mondanám pihentető alvásnak. Pedig már igazán rám férne egy jó kis szunyókálás. Ha ez pedig nem lenne elég akkor arra ébredtem, hogy a telefonom csörög. Felkapom a készüléket az éjjeli szekrényről. Őszintén szólva haragudtam az egész világra. Eszembe sem jutott, hogy haza telefonálok. A kijelzőre pillantok és máris bűntudatom támad.

- Gracie, te jó ég! Ezer éve nem beszéltünk. - trillázom a készülékbe a tőlem telhető legnagyobb lelkesedéssel.

- Hol a jó büdös fenében vagy Shaw Diamond? - éles, pikírt hangjától a vér is megfagy bennem. Szükségem lenne egy kis időre, hogy valami kézzel fogható hazugságot összeeszkábáljak. Valamit amiről nem süt, hogy semmi valóság alapja nincs. 

- Egy pasinál.- csúszik ki a számon, de ezt azonnal meg is bánom. Akkora egy idióta vagyok!

- Egy pasinál akit mindenki csak Bizzlenek ismer? - olyannyira ismerem barátnőmet, hogy mérget mernék rá venni, hogy most megforgatja csodálatos, mély kék szemeit és nagyokat sóhajtva, feladást színlelve dől hátra a kanapén. Valószínűleg most jött el az a pont, hogy teljesen abnormálisnak és reménytelen esetnek gondol.

- Figyelj, Grac. Bizzle nem az a seggfej akinek gondoltam. Őszintén szólva... - keresem a szavakat. Nem értem, hogy miért de azt akarom, hogy a barátnőm jó véleménnyel legyen a helyi rossz fiúról. De ez teljességgel lehetetlen. - Megmentett egy Jeremy nevű fazontól. - és megint itt tatunk. Gondolkodás nélkül beszélek, a szavak csak úgy elhagyják a számat pedig tudnom kellene, hogy ebből mekkora lavina fog elindulni.

- Te pedig egyből belezúgtál mi? 

- Nem, dehogy is. - heves tiltakozásom közepette elkezdem magamra kapkodni a köntösömet. Egyszeriben minden túl szűk ebben a szobába és nem akarok senkinek sem magyarázkodni. Akaratom ellenére tartanak itt, de nem Bizzle hozott ide és nem bánt. Nem érdekel, hogy kinek milyen véleménye van róla Los Angelesben, nekem egyelőre semmit nem ártott. - Mi csak jól kijövünk. Ennyi az egész.

- Az igazság az, hogy anyukád miatt hívtalak. - Gracie hangja még fáradtabb mint a beszélgetésünk elején, ha ez lehetséges. Mind a ketten tudjuk, hogy ez mit jelent. - Ki kellene takarítani a lakást, Shaw.

- Szóval anya a városba jön. - vonom le a nyilvánvaló következtetéseket.

- Méghozzá a hétvégén. Azaz két nap múlva. Mégis mit fogsz neki mondani? "Ó, anya nézd már Ő itt Bizzle a helyi seggfej és az én ágyasom?"

- Nem az ágyasom! - csattanok fel azonnal. Nem hiszem el, hogy felnőtt nőként nem dönthetek én arról, hogy kivel mit csinálok. Húsz éves vagyok, a fenébe is.

- Akkor mid? A barátod? Istenem, Shaw. Csak azt ne mond, hogy összejöttetek! - Gracie könyörgőre fogja a dolgot és szerencséjére meg tudom nyugtatni mert a semmi is túl sok ahhoz képest ami köztünk történt. Konkréten még csak beszélni is alig beszéltünk, néhány alkalmat leszámítva.
- Nem, Gracie. Nem a barátom. - felsóhajtok közben pedig összekötöm magamon a köntösömet. - Igyekszem ott lenni a hétvégén amikor anya ide látogat. Most viszont megyek, reggelizem valamit. Szeretlek Grac, ne görcsölj. - meg sem várom a válaszát, máris leteszem a készüléket. Nem igazán van most humorom semmihez. Hogy őszinte legyek legszívesebben fejjel a falnak mennék. Az utóbbi napokban kicsit sűrű volt ez nekem, minden összejött.
Erőt vettem magamon és megcéloztam a konyhát. Halvány sejtésem sincs róla, hogy hogyan fogom Bizzlenek tálalni, hogy haza óhajtok menni, de nem tarthat itt. Az anyám megőrülne ha nem látna, és azt hiszem a helyi rossz fiú a golyói nélkül ébredne másnap.
- Jó reggelt. - furcsa még most is ez az udvariaskodás azokkal akik akaratom ellenére tartanak egy házban. De ha belegondolok ez a harmadik napom itt, éppen ideje, hogy megszokjam őket. Egyszer sem bántottak. Az egyetlen aki agresszívan lépett fel velem szemben, mára halott.
- Ülj le enni. - éreztem a jelenlétét. A hangja a hátam mögül érkezett, de minden sejtem rá fókuszált. Még ha akarna sem tudna előlem elrejtőzni, egyszerűen megjelenik az a bizsergető érzés a gyomromban amikor a közelemben van, amikor egy légtérben vagyunk.
Nem akartam balhézni vele, pedig legszívesebben a képébe vágnám, hogy akkor eszem amikor nekem jól esik, így csak egyszerűen leültem az asztalhoz ahol jó páran voltak még rajtam kívül. Marat, a szakácsnőt és a pótmamát már ismerem, ő nem lepett meg és a kisfia Dailen sem. Lindsy és Chris szintén nem okoztak meglepetést. Ezzel szemben legalább öt ismeretlen, agyontetovált férfival találtam szembe magamat a nagy étkezőasztalnál.
Csendesen leültem és az üres tányéromra meredtem, illedelmesen vártam amíg Mara elkészül a reggelivel. A többiek kávét ittak, nevetgéltek és beszélgettek. Minden annyira... normális. Ez a jó szó? Igen azt hiszem ez az. Kemény, tetovált embereknek tűnnek, akikkel nem kezdenék ki sem én, és szerintem a legtöbb épeszű Isten teremtménye sem. Most viszont mégis annyira hétköznapiak, és nyugodtak. Leszámítva persze, hogy valószínűleg mindannyiuknak megvan a maga múltja. Bár így belegondolva, kinek nincs? Valamilyen keresztet mindenki cipel. Nem áll jogomban ítélkezni felettük amíg nekem nem ártanak.
- Csendes vagy, Shaw. - Bizzle leül a baloldalamra, én pedig azonnal rákapom a tekintetem. - Semmi csípős megjegyzés? Még csak seggfejnek sem hívsz?
- Nem járok itt fejben. - vallom be egyszerűen egy vállrántás kíséretében - De ettől még seggfej vagy.
- Gondoltam. - végre, először rövid ismeretségünk folyamán megajándékoz egy őszinte, férfias nevetéssel. Nem tudom megállni, hogy ne nyugtázzam a dolgot egy apró mosollyal melyet egyenesen neki célzok. Talán még ki is jöhetünk mi egymással.

Mondanám, hogy a reggeli csendesen telt, de akkor hazudnék. Bizzle és a többiek annyit esznek mint egy hadsereg és közben mindenféle csípős megjegyzéseket tesznek a másikra. Nekem pedig határozottan tetszett ez a fejetlenség, mely egy kis fesztelenséggel párosult. Mindenki oldott és jókedvű volt.
- Segítek. - azonnal felpattanok amikor meglátom, hogy Mara készül leszedni az asztalt.
- Maradj csak.
A szívem hevesebben ver, a pulzusom megemelkedik. Szeretnék mondani valamit, szeretnék tiltakozni, de nem tudok. Ugyanis nem Mara az aki maradásra int. A mellettem ülő gyönyörű rossz fiú, mellesleg nem is akárhogyan. Férfias tenyere finoman a térdemre csúszik,érzem ahogy hüvelykujjával finom köröket ír le a bőrömön. Mindezt úgy, hogy nem néz rám. A "Maradj csak" mondatán kívül nem szakította meg társalgását a vele szemben ülő, kissé kopaszodó férfivel aki ha jól hallottam a Johnny névre hallgat.
- Bizzle. - felé fordulok a testemmel, végre elérem, hogy rám nézzen. Ezzel együtt sajnos az érintése is megszűnik, gyengéden elhúzza a tenyerét. - Segítek Maranak, oké? - próbálom fent tartani vele a szemkontaktus, de ez elég nehéz ugyanis ő nem igazán keresi az én tekintetemet.
- Persze, menj csak. - jön végül a válasza amolyan monoton, robotszerű hangon.
Felállok az asztaltól és a sürgölődő pótmama után megyek. Lehet, hogy Bizzlenek nem tetszik amit csinálok, de akkor sem érdekel. Jól esett az érintése. Még mindig úgy megyek mint aki erős tudatmódosító szerek hatása alatt áll és szerintem a rózsaszín ködtől alig látok valamit, viszont ennek ellenére nekem is vannak önálló döntéseim. Amik vagy tetszenek neki, vagy ugyan nem tetszenek neki de elfogadja. Más variáció nincs. Értem én, hozzá van szokva ahhoz, hogy minden úgy történik ahogy azt ő kigondolja. Csakhogy én nem vagyok az egyik kis ribanca sem az "alkalmazottja". Velem nem viselkedhet úgy ahogy neki tetszik, ehhez pedig jobb ha hozzá szokik.

~ * ~

Kiázott ujjakkal és kissé elfáradva lépkedek fel a lépcsőn úgy egy, másfél óra elteltével. Akad bőven munka ebben a házban és szeretném ha Mara hasznomat venné. Nem akarok nyűg lenni a nyakukon. Tény, hogy nem én választottam, hogy itt leszek, de ha már így alakult akkor legalább ott segítek ahol tudok.

- Shaw. - Lindsy hirtelen jelenik meg előttem, riadt szemekkel néz rám amitől rögtön bekapcsol a védelmező ösztönöm. Kedvelem ezt a szőke kis manót, elég jó személyisége van ahhoz, hogy az ember rövid időn belül megszeresse. - Izé. Nem megyünk le? Társasozzunk! Szólunk Chrisnek is. - összevissza dadog, ami számomra teljesen érthetetlen. Máskor annyira összeszedett, céltudatos lány, hogy ettől már szinte nő lesz.

- Lindsy, mi történt? - összeráncolt szemöldökkel és összefont karokkal vizslatok rá, hátha elmond valamit.

- Nem kellene a szobád felé menned. - lehajtott fejjel, halkan beszél. A mellkasomban hirtelen egy hatalmas gombóc keletkezik. Nem tudom miről lehet szó de sejtem, hogy nem tetszene.

Ennek ellenére elindulok. Ösztönösen visznek a lábaim, a testem pedig merev, elgémberedett. Egyenesen előre, aztán jobbra. Egymás után pakolom a talpaimat, igyekszem nem trappolni.

- Gyere be hozzám. - egy vihorászó női hang. Megtorpanok a folyosó végén még mielőtt jobbra fordulhatnék. Ott állok az "L" alakban és levegőt is alig merek venni. - Kielégítenélek.

- Rám férne. - Bizzle. Már azelőtt tudtam, hogy ő lesz a női hang párja, mielőtt még meghallottam volna. Nem értem magamat. Olyan mintha gyomorszájon vágtak volna. Az agyamban ezer fura gondolat keveredik és mind hozzá vezet vissza. Tudom, hogy nem kellene ezt éreznem és jogom sincs hozzá. De rohadtul féltékeny vagyok és Bizzle rohadtul egy seggfej.