11. fejezet - Haza megyek

 Sziasztok drágák!

Hú. Mivel kezdjem? Üdv újra itt! Igen, egész hamar sikerült jelentkeznem nektek valami részfélével. Bár őszinte leszek, nem ez lett a leghosszabb rész, de nézzétek ezt most el nekem. (Sunyiban megjegyzem itt, hogy ugyan nem a leghosszabb, de szerintem nektek ez fog eddig a legjobban tetszeni ;) ) A másik amiről szerettem volna írni, hogy haladok azzal is amiről az előző bejegyzésben írtam. Már kész a prológus és az első fejezet. Szóval lassan, komótosan de haladok előre azzal is.

És akkor a kommentek. Eltűntetek? Az előző részhez képest sokkal kevesebb jött. Maradjunk annyiban, hogy minimum HÉT  azaz 7 komment kell ahhoz, hogy én neki kezdjek a következő résznek. Tudom, hogy megtudjátok csinálni, összehoztatok ennél már többet is. Szóval hajrá, nekem is szükségem van a visszajelzésekre. 

Még valami. Pörög a számláló gyerekek! Hihetetlen. Naponta több mint 100 ember fordul meg a blogon úgy, hogy nincs is fent új rész. Ez számomra elképesztő. Nagyon hálás vagyok érte! Esküszöm, hogy ti vagytok a legjobbak! <3

Egyetlen utolsó gondolat és befogom a számat. Nagyon jól esik és szintén pozitív visszajelzésnek veszem, hogy sokan kerestek meg facebookon is, hogy mennyire tetszik nektek a blogom és, hogy - egy ilyen levelet pont ma kaptam - többször is elolvastátok már az elejétől a végéig. KÖSZÖNÖM ezt is! Apropó. Egy utolsó, utolsó dolog és csöndet teremtek, most már komolyan. Szintén szívmelengető érzés volt, hogy kommentben elég sokan megemlítettétek, hogy nem örülnétek a blog bezárásának, de sok siker kívántok a könyvhöz. Köszönöm ezt is, drágáim! <3 :)

Kellemes olvasást! 

xoxo HeartBreaker

11. Fejezet - Haza megyek

Shaw Diamond

Sietősen szedem a lábaimat. Az agyamban ezer őrült gondolat kergeti egymást. Őszintén megmondva nem is tudom, hogy miért vagyok kiborulva. Talán mert ... nem. Nem, arról szó sincs. Én a józan ész megtestesítője soha nem szeretnék bele egy akkora - lássuk be, mondjuk ki úgy ahogy van - rohadékba. Mert Bizzle az. Egy Istenverte teremtés, akinek soha nem tudsz a kedvében járni, egy hangulatingadozásokkal küzdő, instabil személy. Ennek a tetejébe most még kiderül az is, bár nem mintha nem lett volna eddig is világos , hogy egy igazi szoknyapecér.

Amint beérek a szobába máris kattog az agyam, hogy mi legyen. Nincs mire várnom. Eddig sem volt. Már régen a sarkamra kellett volna állnom ahelyett, hogy ezeket a csipkés hacukákat hordom és elhiszem, hogy fogva tartanak. Az igazság az, hogy semmit nem tettem azért, hogy elmenjek innen. Talán az én hibám, talán nem. Talán miatta maradtam, azt hiszem bíztam valamiben, vártam valamit. De az a valami nem fog eljönni.

A szekrényhez lépve valami egyszerűt keresek. Valamit amiben leléphetek innen. Nem tartanak fogva hiszen még a mobilom is nálam van. Annyira idióta vagyok. Egyik lábamról a másikra állva toporgok egy helyben. Döntenem kéne már. Ujjam le-fel járnak az ismeretlen textileken, mind annyira más mint amit én hordanék, egyik sem az én stílusom.

- Mit keresel? - a hangjától végig fut a hideg a hátamon, jól esően beleborzongok. Erőt kell vennem magamon. Mélyen beszívom a levegőt, mintha csak attól tartanék, hogy el fog fogyni. Nehezen, szinte robotszerűen megfordulok és egyenesen szembe nézek vele.

- Haza megyek. - jelentem ki nemes egyszerűséggel.

-Hogy mi? - arca azonnal értetlenségbe burkolózik. Kezeivel idegesen a hajába túr, közelebb lép hozzám én pedig mintha csak egy ellentétes pólusú mágnes lennék, automatikusan hátrálok ameddig csak tudok. - Nem mehetsz el. - figyelem ahogy az egyik keze eltűnik a zsebében míg, a másik lecsúszik a hajából, finoman a tarkóján pihen meg. Egymással szemben, farkasszemet nézve állunk. Ő sem tágít és én sem.

- Nézd Justin, minden jogom megvan, hogy haza menjek. - széttárom karjaimat. - Ez itt mind, a Tiéd. A Te házad, a Te életed. De nem az enyém. Még csak nem is ismerjük egymást. Ráadásul Én nem tartozom a tulajdonodba. Lehet, hogy az embereidnek dirigálhatsz, de nekem nem.

- Ki mondta, hogy dirigálni szeretnék neked? - szemöldöke a homlokáig szalad, amire az enyém is automatikusan feljebb csúszik néhány minimétert. 

Elfordulok tőle és próbálok lenyugodni. Nem könnyű ez így. Sőt. Remeg a kezem a visszafojtott dühtől és kedvem lenne törni, zúzni. Nem mintha idegbeteg hírében állnék, de vannak pillanatok az embernél amikor egyszerűen már nem bírja tovább a dolgokat. Azt hiszem nálam ez pont egy ilyen pillanat. Nem is értem, hogy lehet valaki ennyire önző és beképzelt, hogy nem veszi észre a fától az erdőt. Komolyan semmivel nem törődik, csak magával, azzal, hogy neki mi a jó?

A hatalmas, kastélyba illő ágyon rezegni kezd a telefonom. Nem is emlékszem, hogy mikor tettem oda. A rezgést a halk, alapértelmezett csengőhang követi. Odafordulok, hogy felvegyem, viszont nem gondoltam , hogy lesznek ellenfeleim. Nem csak nekem jutott eszembe felvenni. Igyekszem én megkaparintani a lármázó készüléket, de hiába. Túl későn kapcsoltam. Mire odaérnék, Bizzle már a kezében tartja.

- Gracie? Az meg ki a...

- Ne folytasd! - emelem rá fenyegetően mutatóujjamat. - Inkább add ide, szeretnék vele beszélni. - igyekszem elvenni tőle becses tulajdonomat, nem sok sikerrel. Jóval kisebb vagyok nála, egy egyszerű mozdulat és már ki is cselezett. Még csak meg sem erőlteti magát.

- Én is. - vigyorog ördögien és mire egyet pislognék ő már cselekszik is. - Helló, Gracie. Ne haragudj, de Shaw nincs telefonközelben.- mézédes hangon, szinte trillázva szól a telefonba.

- Édes Istenem. - egyre inkább vöröslő arcomat a tenyerembe temetem. Nem hiszem el, hogy ez velem történik meg. Grac totál ki lesz akadva. De miért is rágódom éppen ezen? Én is totál ki vagyok akadva!

- Ó, igen Gracie. Már készülődünk. - a többesszám hallatán azonnal felkapom a fejem, szemeim óriási méretet öltenek. Döbbenten figyelem, hogy mit is műve éppen. - Mrs. Diamondot már mi is nagyon várjuk. Mi? Hogy már holnap érkezik? - ez még számomra is új infó. Ha Bizzle nem velem művelné ezt az egészet akkor még jót is mosolyognék rajta. De így inkább csak az egyre növekvő haragot érzem. - Akkor még ma hazaviszem Shawt és holnap elmegyünk érte együtt. Viszlát, Gracie.

- Ez meg mégis mi a fene volt?! - azonnal támadni kezdem. Előre lépek és erősen mellkason taszítom. "Erősen", vagyis szerintem erősen, ellenben Ő ezt meg sem érzi. Ráadásul még van képe az egészet végig vigyorogni. A szeme sem rebben.

- Csak lebeszéltem, hogy bemutatod az édesanyádnak az új barátodat. Alias engem. - érzem ahogy a vér is kihűl bennem, az arcom szerintem falfehérre sápadt. - Shaw, látnod kellene magad. - a nevetése távolinak és idegennek tűnik. A külvilág egy pillanatra beszűkül és csak a fülem zúgását hallom, mintha kikapcsoltam volna.

- Én... nem értem. - mereven bámulok rá, a hangom még nekem is távolinak tűnik. - Mégis miért tetted? - összezavarodottan állok ott előtte, nem vagyok képes semerre sem mozdulni. Azt hiszem nem is szeretnék. Hirtelen gyengének érzem magam még ahhoz is, hogy a szoba egyik feléből a másikban menjek és mindemellett válaszokra van szükségem.

- Mert nem akarom, hogy elmenj. - egyszerű, mégis sokat rejtő válasz.

Vannak az emberéletében olyan pillanatok amiket nem tud hova tenni. Tulajdonképpen minden a jelenre, a pillanatokra épül és a reakcióra. Ez is egy pillanat, egy olyan pillanat amire minden lány vágyik. Titkon legbelül reméli, hogy egyszer eljön az a valaki és magával hozza az Ő pillanatát.  A pillanatot amely képes lángra lobbantani még a legjegesebb szíveket is és képes mélykék, szeretettel teli, barátságos óceánná változtatni a legridegebb, törékeny, szinte tükörre emlékeztető lelkeket. 

Aztán magával ragad. Belezuhansz a pillanat okozta porfelhőbe. Gyorsan és elsöprően jön, te pedig nem vagy képes ellene semmit sem tenni. Nem tudsz ellenkezni, ezek ellen nincs egyetlen ember alkotta fegyver, ami oltalmat adna. Sem fizikai, sem szellemi fegyver nem létezik.

- Tudom, hülye kifogás. - Bizzle közelebb lép hozzám, már alig van egy lépés köztünk. - De igaz és amúgy sem tehetsz ellene semmit. - kérdően nézek rá ő pedig egy szívbemarkolóan gyönyörű , féloldalas mosolyt villant. - Hát... tudod. Már lebeszéltem. 

- Igen, lebeszélted. - hangosan felnevetek és érzem, oda minden dühöm amit még iránta tápláltam. Helyére valami más költözik. 

- Tudom, hogy nem igazán ismersz Shaw. De már nem léphetünk vissza. Én azt akartam, hogy maradj. A fene sem tudja, hogy miért. - gondterhelten felsóhajt, látszik rajta, hogy keresi a szavakat. - Te menni akartál, így úgy döntöttem egy megoldás maradt. Veled megyek. Egy tízes skálán mennyire utálsz?

- Tizenegy, azt hiszem. - vágom rá gondolkodás nélkül. Nem tudom, hogy merre tart ez a dolog, amit még csak barátságnak sem tudok hívni. 

- Helyes. Határozottan haladunk. - kuncogva tárja szét izmos, tetovált karjait. - Adhatok egy amolyan "bocs,hogy napok óta seggfej vagyok" ölelést? - nem tudok válaszolni. Igyekszem nem vigyorogni mint a tejbe tök miközben bólintok.

Bizzle lassan előre lép, megszűnik még az a maradék hely is köztünk. Erős, védelmező karjai közé vonja az én törékeny testemet. Szinte libabőrös leszek ahogy megérzem meztelen karjaimon az ő férfias érintését. Szorosan tart én pedig automatikusa a nyakába fúrom az arcomat, mélyen beszívom a mentol és a pézsma, fűszeres illatok páratlan keverékét. Ahogy ott állok megnyugszom. Már nem gyötörnek félelmek, már az sem érdekel, hogy ki is Ő és, hogy ezt hogyan fogom a külvilágnak beadagolni. Sőt, hogy őszinte legyek arra is magasról teszek, hogy hamarosan anyával is szembe kell néznünk mint egy "pár", holott semmi közünk egymáshoz. Egyszerűen csak jó így.

- Összeillünk. - mormogja halkan a hajamba, amitől minden apró kis szőrszálam az égnek  meredezik és lassan végig fut rajtam egy bizsergető, jóleső érzés. Miközben várom, hogy folytassa tenyeremet lassan és gyengéden a mellkasára simítom. - Tökéletesen illeszkedsz a kezeim közé. Apró vagy, de csak annyira, hogy elférj az ölelésemben. - lehunyom a szemem és halkan kuncogok ezen a gondolaton. Talán mégsem akkora seggfej mint azt gondoltam.