Harmadik fejezet. - Bizzle?!

Sziasztok kedves olvasók!

Köszönöm szépen a kitartást és a lelkes várakozást. Igyekeztem sietni. A másik blogomban már kifejtettem, hogy miért haladok ilyen lassan, de azért leírom ide is. Sok a tanulnivalóm és kevés az időm. Tömören ennyi. Fizikából küzdök a négyesért és most itt van a töriverseny is. Szóval tényleg sok dolgom volt/ van. 

A mostani részről nem mondok semmit. Remélem elnyeri a tetszéseteket. Próbáltam nem egyhangúan írni. Hamarosan jönnek majd a csavarok és a bonyodalmak. Addig is legyetek résen és várom a kommenteket!

Kellemes szünetet és sok locsolót nektek! :)

Ui: Egy picit rövidebb lett mint az előző. Ne haragudjatok.

xoxo HeartBreaker

Harmadik fejezet - Bizzle?!

Shaw Diamond

Forróság öntötte el az egész hátamat. Valami szorosan tartott. Nehezen tudtam mozogni. Ha pedig mindez nem lenne elég akkor még valami ólom súly is rám nehezedett. Ráadásul kalapáccsal verték a halántékom körüli részt. Helyesbítek. Az egész fejemet. Mérget mernék venni rá.
Fény hasított át a szemhéjaimon. Fel akartam kelni, minden erőmmel ezen voltam. De úgy látszik ez nem volt elég. Fogva tartott a jól megérdemelt fájdalom. A testem minden porcikája reszketett. Még a szám is kiszáradt. Tudom, hogy meg kellene mozdulnom. Ez is egy lépés, nem igaz? Legalább tudatosult bennem a dolog. Az már más kérdés, hogy megcsinálni nem vagyok képes.
A hasamon fekve, miközben a hajam csiklandozta a meztelen hátamat, azon gondolkoztam, hogy mi történt tegnap este. Próbáltam összerakni magamban a képkockákat, melyek meglepő lassúsággal keltek életre fejemben. Bár lehet, hogy egy kiadós másnaposság után ezen nem is kellene csodálkoznom. Szóval nem volt ebben semmi meglepő. Túl sokat ittam. Mármint magamhoz képest, tekintve, hogy az utóbbi időben semmilyen alkohol nem csúszott le a torkomon, most ez rendesen fejbe kólintott.
Emlékszem, ahogy ott táncoltam a parketten. Lehetetlen lenne elfelejteni. Egy valódi vadmacskává váltam, miközben belül még a kis cicát is elzártam. A testem szinte még most is mozog arra a jellegzetes diszkó zenére.
Az érintés a derekamon, a hozzám simuló test. Nem ismert, mégis tökéletesen tudta, hogyan kell hozzám érnie. A hangja mély volt, de nem zavaróan. Inkább csak szexin és érzékien. El tudom képzelni, hogy ezen a hangon beszél hozzám reggelente.
- Shaw.- lágyan szólít, de a hangja kiráz a mindennapok szürkeségéből. Közelebb merészkedik hozzám. Érzem, ahogy az ágy besüpped testének súlya alatt. A puha ágyneműn lassan mászik felém, majd elér. Puha tenyerét a hátamra simítja. Forróság izzik bennem az érzékeny pontomon, majd szétterül az egész testemben.- Gyerünk kislány, ébredned kell.- aztán rájövök, hogy ez csak Gracie. Lassan nyitogatom a szememet. Ott áll az ajtóban, az elképzelt jelent pedig a fejemben maradt meg csak.
- Egy percet kérek. - nyögöm nehezen. Vagyis inkább csak valami beszédhez hasonlít mormogást adok ki.
- Egy perc múlva már a campuson a helyed. Ne szórakozz Shaw mert szétrúgom a segged.- Jeremy hangjára fájdalmas sóhajtás szakad ki a torkomból, mert tudtam megtenné. Nincs mese. A mai nappal is szembe kell néznem, még ha másnapos vagy jobban mondva az napos vagyok.

~ * ~

Mindenki olyan... furcsa. Azt hiszem ez a legjobb szó arra a légkörre ami körül vesz. Senki nem szól egy szót sem amíg a kocsiban ülünk. Jeremy vezet, Gracie elől ül én pedig mint a rossz gyerekek hátra szorultam. Túl nagy a csend. Ilyen nagyon, nagyon ritkán van a mi társaságunkban. Bár nem mintha problémám lenne ezzel. Még most is hasogat a fejem. El sem tudom képzelni mi lesz velem az előadásokon.
- Milyen volt a tegnapi parti? - kérdezi halkan Gracie.
- Grac. Azt hittem megbeszéltük.- Jeremy felcsattanó hangja még engem is meglep. Többnyire mosolygós, jókedvű srác. Nem tetszik ez nekem.
- Nem, nem beszéltük meg! - barátnőm éppen ebben a pillanatban fúj haragosan a legjobb barátom felé. Mi a fene?! Meghaltam, vagy egy másik dimenzióba keveredtem? Ők soha az életben nem vitatkoznak. Mindig tökéletesen kijöttek egymással. Ahogy az a szerelmeseknél szokás.
- Lemaradtam valamiről? - kelletlenül ugyan, de úgy éreztem muszáj megszólalnom. Nem ihattam ennyit! Arra tuti emlékeznék, ha köztük a bulin történt volna valami gubanc.
- Ami azt illeti hozzád is van pár keresetlen szavam.- előre félek, hogy mi az. Gracie szőke haját hátra vetette miközben az ülésen velem szembe fordult.- Neked elmentek tegnap este otthonról igaz?
- Nem igazán értem mire gondolsz.- összehúzott szemöldökkel próbáltam jelezni számára, hogy fogalmam sincs miért kaptam ezt a mondatot. - Tudod tegnapról sok minden kiesett, de azt hiszem annyi azért nem, hogy ezt kelljen kapnom. Komolyan Gracie. Mi a gond?
- Hogy mi a gond? - és itt jött el a vég. Istenem! Miért nem tudtam csak egyszerűen befogni a csőrömet és hallgatni amíg szapul? Ha jól sejtem ez rosszabb lesz mint amit a mostani állapotomban el tudnék viselni.- Tudod mi a gond? Los Angeles legzűrösebb fazonjával keveredtél elég intim viszonyba. Az a gond!
Csak bámultam rá. Nem tudtam mit mondani. Soha nem veszekedtem még a legjobb barátnőmmel és nem éppen ma akartam elkezdeni. Túl sokat köszönhetek neki és Jeremynek. Nem fogok csak úgy szembeszállni vele. Tisztában vagyok a ténnyel, hogy csak nekem szeretne jót. Természetesen nem esnek jól a szavai de annyi minden után amiken keresztül mentem ez már semmiség. Erős vagyok. Erősnek kell lennem. Csak így maradok életben, különben eltipornak.
Elfordítottam a tekintetemet, kifelé szegeztem az utcára, jelezve, hogy nem vagyok hajlandó tovább folytatni ezt az értelmetlen vitát. Senkinek semmi köze ahhoz, hogy én mit műveltem tegnap. Olyannyira senkinek, hogy még én magam sem emlékszem túl sok mindenre. De ami megmaradt az maga a mennyország így nem vagyok hajlandó hagyni, hogy bárki is felülbíráljon. Egyébként is. Megjártam már a poklok poklát. Egy rossz fiú mit számít nekem?

 ~ * ~

Egyedül vagyok. A saját hülyeségem miatt. Gracie annyira besokalt reggel, hogy nem jött be az egyetemre, helyette inkább felült a legelső buszra és haza ment. Úgy döntött némasági fogadalmat tesz ellenem, pedig én kitartóan próbálkoztam. Hiába hagytam már neki rengeteg üzenetet nem hajlandó válaszolni. Jeremy teljesen más előadásokra jár mint én, a többiekkel pedig nem barátkozom. Több mint fél éve nem vagyok a társaság középpontja. Nem is szeretnék az lenni. Így aztán nem maradt más választásom mint lehajtott fejjel menni egyik óráról a másikra, eljátszani,hogy nincs semmi baj. Pedig nagyon is baj van. Nem tudom mit történt velem. Illetve sejtem, de már olyan régen volt vele ilyen, hogy nem tudom kezelni. Az érzelmeim hullámzóak és megint elveszítettem az irányítás a saját életem fölött. Nincs ez így rendjén.
Az utolsó órámon minden erőmmel azon voltam, hogy a tananyagra tudjak koncentrálni. Ami nem volt egyszerű. Pedig szeretem ezt az órát. Mr. Hopevalley rendkívül kedves ember és általában leköti az ember figyelmét. De most... minden gondolatom a saját érzelmi nyomorúságom körül forgott. Esélytelen volt, hogy bármi másra tudjak figyelni. Már nem sok van hátra az órából. Fél lábon is ki kell bírnom.
Az asztalon pihenő telefonom képernyője felvillant. Meglepődtem ugyan de semmi szokatlant nem láttam ebbe. Óvatosan magam elé húztam a készüléket. Megörültem, mikor az SMS jelzőmet láttam. Egy új üzenet. Reményeim szerint Gracie megszánt és végre nem fúj rám. Sietősen feloldottam a képernyőt, majd megnyitottam az üzenetet.

" 20 perc múlva a campus melletti kávézóban. Ne késs. Bizzle. "
Még jó, hogy a legfelső sorban ülök különben az embereket halálra rémiszteném a falfehér arcommal és egészen biztos, hogy mentőt hívnának hozzám. Úgy érzem mintha kirúgták volna alólam a széket. A világ fenekestül fordult velem egyet.
Szaporábban vettem a levegőt. Én voltam az első aki elhagyta a termet, pedig még le akartam adni egy újság cikket a tanár úrnak. Nem baj - gondoltam - ráér az a következő órán is. Viszont ez amibe bele kerültem nem várhat. Meg kell tudnom hogy nézett ki. Látnom kell azt akiről már egész nap álmodozom és aki egyetlen éjszaka alatt felforgatta az egész életemet. Bizzle. Biztosra veszem, hogy ez valamilyen becenév. De még soha nem találkoztam vele ezelőtt.
Sietve kapkodtam a lábaimat az utcán. Magassarkúm kopogott az úton. Most az egyszer átkoztam még a gondolatot is, hogy képes voltam ezt felvenni reggel. Elment mellettem egy csapat fiatal srác. Furcsán néztek rám. Talán a kipirosodott arcom az oka, vagy esetleg az, hogy mint egy őrült úgy rohanok az egyetem melletti kávézóba, miközben a hajam körül libeg a papírjaimat pedig kész csoda, hogy nem hagyom el. Ha időben át tudom verekedni magamat a tömegen akkor is legalább még tíz perc mire odaérek. Időben ott kell lennem. Muszáj, most nem engedhetem meg magamnak, hogy késsek.
Ziláltan, sűrű levegő vételek közepette rontottam be a hangulatos kis helyre. Ismernek errefelé. Sokat járunk ide tanítás után. Senkit nem lepett meg a jelenlétem. Az viszont már biztos, hogy egyedül jöttem és ennyire szétcsúszva.
Körül néztem a helyiségben. Kerestem valamit, amiről azt sem tudom, hogy pontosan hogyan is néz ki. Halvány fogalmam természetesen van de semmi olyan amiben kapaszkodhatnék. Ez nehezebb lesz mint gondoltam. Jól van. Mély levegő. Ha az illető ide hívott akkor ő biztosan tudja, hogy hogyan nézek ki. Beszélnem kell vele, szóval jobb lesz ha nagyon gyorsan megkeres.
Ott álltam egymagamban mikor egy fiatal srác felállt az egyik asztaltól. Lassan megindult felém. Tudtam, hogy hozzám jön. Túl egyértelmű volt, ahogy a szemembe nézett. Bárki is ő, biztos, hogy nem Bizzle.

Második fejezet - Depresszió

Kedves Olvasóim!

Köszönöm a türelmet és a kedves szavakat. Remélem ezzel a résszel sem leszek számotokra csalódás. Igyekeztem minél többet írni és minél rövidebb időn belül. De sajnos a kollégiumos dolgaim ebben eléggé megakadályoznak. Viszont végre jó a notebookom - erről a másik blogomban már hallhattatok - így tudtam írni hét közben is.

FIGYELEM!

Név változás történt. Azt mondtam, hogy valószínűleg a karakterem a Lucy nevet kapja. Most másképpen döntöttem mert rátaláltam egy névre ami jobban rá illett. A SHAW nevet kapja a mostani női főszereplőm. Remélem ez nem zavar be titeket. Jó olvasást!:)

xoxo HeartBreaker

 

Második fejezet -Depresszió

Shaw Diamond 

Három hónappal korábban.

Semmim sem maradt. A magam köré épített falak leomlottak én pedig ott álltam lelkileg anyaszült meztelenül, mindenki csodálatára. Soha nem éreztem azt, hogy valami hiányozna az életemből. Volt egy szerető családom, jól éltünk - mi több, remekül -, rengeteg barátom volt és ami a legfontosabb, ott volt nekem Ő.

Biztosra vettem, hogy örökké vele maradok. Nem lehet másképpen. Steven a világ legcsodálatosabb embere és úgy passzoltunk egymáshoz mint a kirakós darabkái. Mindenben egyeztünk. Lehet, hogy másoknak ez már undorító egyformaság lenne, számomra mégis ez jelentette a világot. Nem akartam, hogy különbözzünk. Attól csak nehezebb lett volna minden. 

Fekete haja teljesen elütött kék szemétől, melyekkel annyira csodálatosan tudott nézni! Imádtam, hogy az iskolába is remekül teljesít. Pontosan úgy ahogy én. Azonos órákra jártunk, mivel ugyan arra az egyetemre mentünk a gimi után. Már ott is egy párt alkottunk. Egy szó mint száz Ő tökéletes volt számomra. 

Viszont ez életben semmi nem tart örökké. Azon az éjszakán minden megváltozott. Mindenem ami volt jelentéktelenné vált. Már nem számított a családom, a csillogás és a barátok értéke is csökkent. Senkit nem akartam magam mellett mert tudtam, senki nem olyan jó mint Ő. Az elmúlt években megszoktam, hogy az életem csodálatosan alakul pont úgy, ahogyan én szeretném. Nem voltam felkészülve egy ekkora horderejű csapásra. Mai napig úgy gondolom, hogy sem Ő és sem Én nem érdemeltük ezt meg. Neki még annyi mindent be kellett volna végeznie ezen a Földön, nekem pedig előírt feladatom volt, hogy ebben segítsem őt. Örömmel tettem volna, ha az élet nem veszi el tőlem. De mégis elvette. Emlékszem arra, ahogy ott álltam a fürdőszobában és szórakozottan felvettem a telefont. Nem tudtam Steven haverja minek hívogat engem az éjszaka kellős közepén, pláne, hogy Steven, Ő és még néhány srác az egyetemről pasis estét tartottak. Nem értettem miért nem a barátom hív fel, ha szeretne valamit.

Végül megértettem. A barátom már soha többé nem fog engem felhívni. Csak álltam ott és bámultam a velem szemben álló falfehér lányt, aki éppen most vesztette el azt ami a világot jelentette számára. Van kiút egy ennyire mély gödörből, amibe én kerültem röpke másodpercek alatt?

Napjainkban

Komolyan kezdtem azt érezni, hogy vagy megőrültem, vagy esetleg a másik opció történt velem, ami a következőképpen nézett ki ; elzártam az érzelmeimet. Talán a másodikra saccolnék. Közel hat hónapnyi depresszió után még mindig kissé selejtesen fogtam magamat és egyszerűen világnak indultam. Magam sem tudtam, hogy az út merre fog vezetni, ahogy azt sem, hogy merre van a vége, ha egyáltalán vége van. Csak azt tudtam, de azt szentül hittem, hogy nem vagyok képes tovább abban a városban élni, amiben minden hozzá kötött.
Hogy miért pont itt és miért pont most arról fogalmam sincs. Én csak egy szereplő vagyok a Sors kegyetlen vásznán melyben nálam sokkal nagyobb hatalmak osztják a szerepet. Még csak az utamat sem én választottam meg. Mondhatni a történések áldozata lettem. Jött a tragédia én pedig robotszerűen, mechanikusan tettem amit az emberek ilyenkor szoktak, menekültem.
Los Angeles tökéletesnek látszott. Tetszett a nyüzsgés, a rohanás. Ettől néhanapján úgy érzem, megint élek. Még ha csak félig is és nem teljesen egészen. Hagytam, hogy a város magába nyeljen. Nem csináltam semmi kirívót. Főiskolára jártam, lazítottam és próbáltam az új barátaimmal akik azt hiszem sokkal közelebb kerültek hozzám mint a gyermekkori "barátaim, egyengetni az új életemet. Azt hiszem mondhatni átlagos életet éltem, nulla izgalommal. Ez a kártyaosztás pedig tökéletesen megfelelt a számomra. Nem vágytam többre.
Jobban mondva én nem vágytam többre, de mások igen. Sajnos vagy nem sajnos, a barátaim is többet szerettek volna az életben mint ülni és egymást nézni. Nekem pedig kötelességem volt őket követni. Azok után, amiket ők végig csináltak velem a nehéz időszakomban, igazán megtehettem, hogy elmegyek velük szórakozni és úgy teszek mint aki tényleg élvezi is.
Fél év telt el. Az idő nem állt meg és a világ sem. Pont itt volt már az ideje, hogy én is mozgásba lendüljek. Nem ülhetek örökké ölbe tett kézzel valami csodára várva, ami talán soha nem jön el. Nekem kell a saját csodám elé menni, már ha van ilyen.
Talán ezért is ülök most egy taxiban összezárva a sok lerészegedni vágyó huszonévessel. Csöppet sem éreztem úgy, hogy itt a helyem, de ezt már megszoktam. Soha nem érzem magamat odavalónak. Soha és sehol. Ebbe pedig a barátai köröm is beletartozik. Szomorú de ez az igazság. Bármennyire is szeretnek és bármennyire szeretem őket egy ponton nem tudunk túl lendülni. Van egy vonal az életemben melyből lassan egy egészen magas fal lesz, amin keresztül senkit nem engedek be. Mintha bezárkóztam volna az önmagam által létrehozott csigaházamba és nem is igazán akarok onnan kijönni.
A fülem mögé tűrtem egy kósza hajtincset ami a szemembe hullott. Mély levegőt vettem és igyekeztem nem gondolni semmire. Figyeltem a mellettünk elhaladó fényeket miközben a lehúzott ablakon keresztül hallgattam a város zaját. Meglepő módon számomra egyáltalán nem volt félelmetes vagy éppen elrettentő. Sokkal inkább nyugodt és hívogató. Új szerelemre leltem, Los Angeles személyében.
- Nyugi Shaw. Minden oké lesz.- kacsintott rám Gracie elölről, a vezető mellől. Azt hiszem a taxi sofőr nem díjazta annyira, hogy ilyen hangosak, bulizni vágyóak és szenvtelen voltunk mi így négyen. Nem tetszését pedig fura grimaszokban fejezte ki.
- Én teljesen nyugodt vagyok.- hazudtam. Már olyan sokszor voltam kénytelen hazudni az utóbbi időben, hogy profi szinten megy, ahogy a műmosoly létrehozása is. Úgy látszik mindig tanulhatunk valamit az élettől.
- Akkor úgy mondom, hogy pörögj fel. Ma bulizunk kislány.- éreztem, hogy egy kéz nehezedik a vállamra, majd Jeremy magához húzott. Szorosan az oldalához nyomódtam. Azonnal megcsapott az ismerős parfümjének illata. Halványan felmosolyogtam rá, de ez sokkal inkább neki szólt mintsem a mai "tervünknek".
- Még ha az ilyen egyszerű is lenne.- sóhajtottam egy nagyot.- De igyekszem srácok. Nem fogom elrontani a ti estéteket. Ezt garantálom.- magabiztosan bólintottam. Fogalmam sincs, hogy ezt miképpen fogom megvalósítani. Ettől eltekintve mégis meg kell tennem. A többiekért és magamért is.
~ * ~
Ahogy az idő telt számomra úgy lett minden egyre nagyszerűbb. A felhők között éreztem magamat, a testem bizsergett és súlytalan volt. A fenébe is, jól érzem magamat! Erről pedig tanúskodnak az előttem elterülő poharak is. Lehúzom az italomat mielőtt a táncparkettre lépnék. Finoman igazítok a ruhámon. Feszes mellem , amik nem túl nagyok , de nem is túl kicsik, ugrálnak egy kicsit a mozdulattól. Tudom, sőt biztos vagyok benne, hogy ettől jópár férfi hormon megbolondult a közelemben.
Nincs szükségem partnerre. A zene az én párom. Lassan ringatom a csípőmet, figyelek minden apró mozdulatomra. A legurított piáktól függetlenül, magassarkún lábaim precízen mozognak, miközben a szoknyám enyhén felcsúszik, de nem zavar. Ma semmi nem zavar.
Olyan régen csináltam ilyesmit. Talán így még soha. Az utóbbi időben egyszer sem éreztem magamat ennél kívánatosabbnak és szexibbnek. Mikre nem képes a jó társaság és a gátlások feloldása. Egészen más ember lettem.
Az egyik pillanatban ott álltam egyedül, a másikban már két erős , férfias tenyér siklott a csípőmre. Akaratlanul is halk nyögés hagyta el a számat, ahogy fenekemet közelebb húzta magához, egyenesen férfiasságának mely ,nem tudom, hogy tőlem - bár remélem - , egészen kidudorodott nadrágján.
Mozgása lehengerlő volt. Természetesen és erotikusan simult hozzám. Enyhén borostás arcát a vállamon éreztem, majd egyre közelebb nyakam vonalához. Pulzusom megemelkedett, szívem hevesen vert. Félnem kellett volna? Meglehet. Viszont nem voltam rá képes. Egyébként is, itt állnak egy köpésre a barátaim. Egészen biztos, hogy ha szükségem lesz rájuk jönnek és kimentenek. Nekem most csak egy dolgom van. Hagyni és élvezni a helyzetet amibe kerültem.
- Iszonyatosan dögös vagy.- morogta a fülembe. Hangja szexi és rekedtes volt. Tökéletesen illett az érintéséhez és a testéhez ami hozzám nyomult. Szinte érezni lehet a kockáit még az Ő ruháján és az enyémen át is. Már minden porcikám égett a vágytól, hogy meglássam ki az én "zaklatóm". - De ha így folytatod tovább agyon kell vernem pár idiótát. Ezek kiéhezett barmok, te pedig friss hús vagy a számukra.
- És a számodra? - szaladt ki meggondolatlanul a számon. Legszívesebben leütném magamat, de tekintve, hogy egy idegen hozzám nyomult és dögösnek tart, az én kérdésem semmiségnek tűnik.
- Számomra? Gondolom most nem másztam volna rád mint egy barom, ha nincsenek ugyan olyan mocskos gondolataim erről a szexi fenékről mint a többi baromnak. Szóval igen. Számomra is.- éreztem ahogy a fülemben suttog , aztán elvigyorodik a reakciómra, ami pusztán egy halk de sokat mondó "O" volt.
- Meg akarok fordulni.- nyöszörögtem pár perccel később, ami alatt csípőnk végig egymáshoz simult én pedig úgy éreztem, hogy felrobbanok. Túl sok volt a csodálatos érzés ahhoz, hogy ez a srác és ez a pillanat igaz legyen. Igyekeztem visszaidézni a dolgokat, hogy tudjam miért nem élvezhetem én már az ilyesmit. Viszont egyszerűen nem ment. Talán az alkohol miatt, talán csak én voltam gyáva újra erre gondolni. Bármelyik is legyen örültem neki. Semmi kedvem most megint szomorkodni.
- Tedd meg. - halk volt de annál erőteljesebb, parancsolóbb. Valószínűleg nem csak én akartam már szemtől szembe kerülni a másikkal. Két választásom van. Vagy fogom  és azzal a "szexi fenekemmel" elhurcolom magamat. Vagy megfordulok és hagyom, hogy az éjszaka sokkal izgalmasabban alakuljon mint mostanság szokott.