15. fejezet - Töprengés

Hellóka kincsecskéim!

 Hol is kezdjem. Régen voltam mi? Na jó, annyira azért nem. Bár jöhettem volna hamarabb is. De mint említettem dolgozni kezdtem. Ráadásul a családi dráma is megvolt itthon. Elég nehéz most a helyzet, de rátok azért igyekszem időt szakítani.

Remélem ezzel a résszel sem okozok majd csalódást. Nagy szerepe lesz a későbbiekben az "Amy-Bizzle" párosnak. A mostani rész szinte teljesen az Ő sztorijukat meséli el. Nagyon kevés benne a Jhaw (Justin+Shaw összevonva, tudjátok mint a Jelena. Szerintem a Sustin furán hangzana így maradjunk a Jhawnél.)

Hú. Mást nem akarok mondani a részről. NAGYON KÖSZÖNÖM! a kommenteket! Csodálatos érzés, hogy támogattok. Főleg most van szükségem arra, hogy elvonuljak abba a kis birodalomba amit Shaw és Justin nyújt nekem. Ennek a birodalomnak pedig ti vagytok a mozgató rugói. Szóval köszönöm. Nagyon köszönöm!♥ Dreamertől kaptam egy díjat amit szintén köszönök. Azt hiszem ezzel a bloggal négyszer kaptam már meg. Talán, de ebben nem vagyok biztos. Jól esett, hogy gondoltál rám!:) (Tovább küldeni megint csak nem tudom mert nem olvasok blogot, de ezt tudjátok.)

Legyetek rosszak ebben a két napban ami még hátra van. Jól elment a nyár pedig még csak most írtam a vakációs posztomat. Remélem minél előbb jövök. Nem csak tőlem függ. 

Kellemes olvasást!

xoxo HeartBreaker

15. fejezet - Töprengés

Bizzle

Igen, igen. Egy kurva nagy seggfej vagyok. Van ilyen kifejezés egyáltalán? Mindegy. Ha van ha nincs én az vagyok. Megcsókoltam Shawt és másnap meg lelépek. Ez vagyok én. Berezelek minden kötődéstől és elkötelezettségtől. Milyen érdekes. Mutatom a kemény csávót aztán egyetlen érzelemmel meg lehet félemlíteni. Nem tudom, hogy mit gondoljak magamról és róla. Akarom őt. Vonzódom hozzá, de semmi több. Nem lehet több, hiszen megfogadtam, hogy soha, senki nem fog belőlem már érzéseket kicsalni. Mi értelme? Az ember úgy is pofára esik. Valami mindig jön. 

Három évvel korábban, New York.

- Havazik! - Amy úgy vetődik az ablak elé mint egy öt éves. - Justin nézd már. Havazik! - lelkesen mutogat a tájra melyet valóban fehér takaró lep el. Nem tudom megállni, mosolyognom kell. Mindig ilyen volt. A maga húsz életévével olyan mint egy gyermek. Senki nem hinné el nekem, hogy ő az idősebb. Pedig így van.
- Látom. Szeretnél kimenni? - hátulról átkarolom. Évek óta nem volt egyetlen pillanatunk sem ennyire nyugodt és önfeledt. Nem gondolok a veszélyekre, arra ami még ránk vár. Csak rá. Érzem ahogy a levegőt veszi és ez megnyugtat. Jó érzés, hogy él és lélegzik.
- Szerinted kimehetek? - felpillant rám, nagy szemeit még jobban kimereszti, hosszú szempilláival nagyokat pislog. Manipulál. Teljesen a rabjává tesz, pedig nem akartam, hogy így legyen. - Jó lenne. Úgy értem semmit nem csináltunk egész nap.
- A semmi azért túlzás. - vigyorgok kajánul. - Folytathatnánk azt a semmit tevést, kisasszony. Nekem kifejezetten tetszett.- lehajol és tőlem nem megszokott módon puszit nyomok a hajába. Néhány hónap alatt teljesen megváltoztatott. Más ember vagyok mellette.
- Ne legyél már ennyire perverz. - horkan fel nevetve. Igaza van. Ha rajtam múlna ki sem engedném az ágyból. Hihetetlen, hogy mekkora szakadék van közöttünk felfogás szempontjából. Míg én tizennyolc évesen olyasmiket átéltem amit senkinek sem szabadna, addig ő egész életében egy arany kalitkában csücsült, így aztán minden új neki, mindenre másképpen reagál mint mi.
- Rendben. Öltözzünk fel és menjünk ki. - beadom a derekamat. Mi mást tehetnék? Ellene nincs fegyverem, de még pajzsom sem ami megvédhetne, tehetetlen vagyok.
- Csinálsz velem hóangyalkát? - összehúzott szemöldökei közé apró puszit lehelek. Még így, "mogorva" arcot színlelve is gyönyörű és tökéletes. Semmi nem tudja ezt az arcot elrontani. Számomra semmi.
- Csinálok, durcimorci. - vigyorodom el. Utálja, ha így hívom. Össze kell még szoknunk. Ő egész életében ki volt szolgálva természetes, hogy most is elvárja. Én pedig... Nos én nem vagyok senkinek sem a rabszolgája. Rajongok érte, de még ő sem tud papuccsá tenni. Ebből pedig rendszerint vannak összezörrenésünk.
- Szerencséd van. - komoly képpel jelenti ki.
- Veled? - felvont, hitetlenkedő pillantást vetek rá amiért egy könyököt kapok az oldalamba. Talán megérdemeltem. De tudja, hogy csak viccelődöm vele.
- Nem, Bieber. Szerencséd van. - még mindig komolyan beszél. Egyik pillanatról a másikra fel tud nőni ha akar. Bár nem sűrűn él ezzel a lehetőséggel. Ezt is szeretem benne, mint minden mást.
- Elmagyarázod vagy szobrozzak itt az idők végezetéig mire magamtól leesik miért is mondtad ezt? - miközben folytatom a társalgást az előszobába igyekszem. Komótosan, ráérősen felhúzom fekete bakancsomat ami az ő barna, szőrmés csizmája mellett pihent eddig.
- Szerencséd van, hogy még soha az életben nem buktál le. A markodban tartod a Los Angeles-i rendőrséget és van egy olyan érzésem, hogy még másokat is. - meglep a téma. Nem szoktunk munkáról beszélni, így hát most sem teszem. Felveszem a szövetkabátomat és neki is a kezébe nyomom a sajátját.
- Örökké csevegni akarsz vagy végre megfürdethetlek? Bár lehet a hó elszalad ha meglát téged. - csipkelődőm tovább. Ennek meg is lesz az eredménye. Két perc múlva már visítozva vergődünk a hideg fehérségen. Többet nem hozzuk szóba a "munkámat".

Napjainkban, Los Angeles

Soha többet nem került szóba, pedig jobban jártam volna. Két héttel később Amy fejbe lőtte saját magát. A tulajdon keze által halt meg. Ma már nem kerülök depressziós állapotba, ha rá gondolok. Három év telt el azóta és lassan de biztosan feldolgoztam.
Hogy miért ölte meg magát az én szőke, zöld szemű manóm? Mert kém volt. Soha az életben nem hittem, hogy ennyire átverhetnek. Neki sikerült. Illetve mégsem. Be tudott épülni közénk, az ujja köré csavart csak azzal nem számolt, hogy Ő is belém fog esni. Pedig így történt. Szerettük a másikat. Minden hibájával együtt. Eltűrtem a hisztijét, a nyafka életmódját, Ő pedig azt, hogy már öltem embereket. Ennek ellenére mégsem változik a tény, hogy egy tégla volt aki beférkőzött a személyes életembe. Olyan dolgokat mutattam meg neki amit másnak még csak eszembe sem jutott volna. Mindezt miért? Mert fülig belezúgtam, elvette az eszemet.
- Elnézést uram, mit rendel? - megrázom a fejemet és próbálok visszatérni a jelenbe és elengedni a múlt keserű démonjait. A fura, lila hajú pultos lány a gyorskajáldában felvont szemöldökkel néz rám. - Feltartja a sort, vagy rendelne is?
- Igen egy hamburger lesz nagy üdítővel és krumplival. - monoton hangon diktálom be a szokásosat. - Ó, és ha kérhetem egy kávét még csapjon hozzá.
- Máris. - ácsorgok a kassza előtt és várok. Közben a velem szemben függő, világító táblákra meredek. Azt hiszem csak nézem és nem látom őket. Talán nem volt jó ötlet újra felidézni a legszebb emlékemet ami Amyből maradt.
Borzalmas időszak volt. Egy évig nagyjából őrjöngtem. Kegyetlen gyilkológép voltam és senki nem tudott leállítani. A barátnőm, akit szerettem nem elég, hogy áruló volt még meg is ölte magát. Hogy miért? Az utolsó telefonhívásunkkor elmondta, hogy sajnálja és a bocsánatomért esedezik. Elmondta, hogy szeret de nem bírja tovább a bűntudatot. Aztán semmi mást nem hallottam csak a fegyver ismerős kattanását, végül a golyó célba talált. Soha többé nem beszéltünk.
Tulajdonképpen a saját apja ölte meg, még ha csak átvitt értelemben is. Az ellenséges, déli maffia feje volt és arra kényszerítette a lányát, hogy szimatoljon neki. Amy élete nem volt teljesen hazugság. Valóban egy kalitkában élt egészen addig míg az a dög úgy nem gondolta, hogy most már hasznát veszi. Aztán bedobta a mély vízbe. De amikor rájött, hogy érzelmek alakultak ki köztünk tudta, hogy elbukta a csatát. Sorozatosan küldött a lányának fenyegető üzeneteket, amikről nekem fogalmam sem volt. Ha lett volna, ha csak halvány jelét is látom annak,hogy valaki őt bántja tettem volna ellene. De nem láttam. Nem védhettem meg a családjával és önmagával szemben.
A piros bokszban ülve rájövök, hogy nem is vagyok éhes. Csak menekülni akartam. Hirtelen túl szorító lett a dolog Shaw és köztem. Nem akarok iránta érezni semmit, mégis egyre inkább haladok felé. Egyre inkább azt érzem, hogy megkedveltem. Sőt mi több. Tetszik nekem. Nem is tudom, hogy mi fogott meg benne. Noha Amy kilóg a sorból, mindig a latinos típusú csajok jöttek be. Shaw pontosan ilyen, de belsőleg mégis más mint a többi. Hosszú, fekete haja megőrjít ahogy nőies csípője is. Nem szeretem az olyan lányokat akik csontsoványak és még egy ölelésre sem jók. Shaw nem ilyen. Ő elveszik ugyan a kezemben de csak azért mert olyan apró. Mégis tudom, ha a csípőjére simítom a tenyeremet nem kell aggódnom, hogy a csontja kiszúrja a kezemet. Az ajkai pedig páratlanok. Vonzóak, teltek de csak a jó ízlés keretén belül. Elképesztő egy lány. És ha mást nem is , de azt elmondhatom magamról, hogy megcsókoltam. Csókolóztam Shaw Diamond-al. De még hogy!
Rezeg a telefonom én pedig elengedem gőzölgő papírpoharamat és feloldom a képernyőt. Meglepődöm. Sok mindenre számítottam de erre nem. Gondolataim birtoklója, Shaw smst írt nekem.

 " Jól a szarban hagytál. Aranyos vagy." 

Csupa nyájasság és kedvesség. De mit is vártam úgy őszintén? Kirinyáltam, hogy vigyen magával, megcsókoltam, berezeltem, ő számon kért én meg bepöccentem és ocsmány dolgokat vágtam a fejéhez. Kinek kell kapcsolat, ha van egy ilyen heves vérű nőszemély az életében akivel vitatkozhat?

"Ne haragudj. Azóta lehiggadtam. Egy kávé?"

Eltelik egy, majd öt perc is és még semmi válasz. Tűkön ülve várok, hogy vajon szóba áll-e még velem.Most én leszek aki nem adja fel. Nem tudom, hogy mit érzek iránta, azt sem, hogy ő mit érez. Viszont abban biztos vagyok, hogy nem akarom csak úgy veszni hagyni.

"Hol vagy?" - rövid szöveges üzenet, nekem most mégis ez jelenti a fényt az alagút végén.

"A Pedro büfében. Két sarokra tőletek"

Nincs más választásom mint várni. Amit most kivételesen örömmel meg is teszek. Egy seggfej vagyok - Shaw már az elején megmondta - de azért ha akarok valamit azért hajlandó vagyok küzdeni. Most pedig biztos vagyok benne, hogy ezt szeretném. Beszélni vele és tisztázni a helyzetet. Mert senkinek nem jó ez így. Nekem sem és neki sem.